Figyelem!

A honlapunk íjakat* és más vadász eszközöket tartalmaz.

Amennyiben Ön szakmai célú látogató kérem lépjen be, mivel oldalaink csak és kizárólag szakmai célú információkat tartalmaznak.

Minden egyéb esetben kérjük, hagyja el oldalunkat!

Ön kijelenti, hogy kizárólag szakmai célú látogató, és a lapon található információkra kizárólag szakmai célból van szüksége.
* Az íj a 175/2003. Korm. rendelet alapján a közbiztonságra fokozottan veszélyes eszköznek minősül.


Tovább az oldalra
Eleink viselete

 

Koszta Zoltán

Tradicionális viselet készítő írása

 

Mielőtt a kedves olvasó azt hinné, hogy a következő sorokban bonyolult okfejtések és száraz adatok szerepelnének, jelzem, hogy e rövidke írásnak távolról sem az összezavarás és félrevezetés a célja, pusztán a tények megismertetése és a tapasztalatok közzététele, amiket a gyakorlatban volt szerencsénk megfejteni. A viseletek vizsgálatát azonban mégsem lehet egy alapvető lexikális tudás és egy kevéske olvasottság nélkül elkezdeni, mivel a rendelkezésünkre álló anyagok többségében, e témában, írott formában jelentkeznek. Az írás azonban nem minden esetben a papírra, kőbe, fába rótt betűket jelenti. Rendkívül fontos a mindenki számára érthető közlés, nemcsak őseinknél, hanem valamennyi a miénkhez hasonló kulturális értékekkel bíró nép háza táján.

Ez a fajta közlésmód általában mindenhol jelen van, a hétköznapi életet segítő eszközöktől kezdve, a rituális tárgyakon keresztül, a harcászati felszerelésekkel bezárólag.

A viseletek rekonstrukcióit általában sírleletek alapján végzik, viszont nem minden esetben ez a megfelelő módja egy működőképes használható ruhadarab „elképzelésének”.Fontos ugyan a talált tárgyak helyzete a sírokban, ám a sírok általában leszakadnak, összepréselve a benne lévő dolgokat, megváltoztatva azok helyzetét. A textil és bőr ruhaneműk az esetek többségében szintén szétbomlanak, és csak a szerencsén múlik, hogy legalább egy kevés elszíneződés marad utánuk. Összeadva tehát a földmozgást, a bomlási folyamatokat, valamint a vallási szokásokból eredő jelzésszerű elrendezéseket, igen nehéz dolga akad annak, aki hitelesen próbálja rekonstruálni a korabeli viseleteket.

A meglévő források alapján már készültek viseletrekonstrukciók, de ezek nem minden esetben a hitelességre törekedtek, hanem fiktív elméletek alapján lettek összeállítva. Az ilyen gúnyába öltözött nyári mikulás hatását keltő ősmagyar képe, hibásan vésődik a szemlélődő és múltját kereső emberek tudatába.

Ha gyakorlatban is kipróbálja az érdeklődő ezt a fajta rekonstrukciót hamar rájön annak hibáira, ami valószínüleg viselőjének vesztét okozhatta volna. A hétköznapokban sem biztos, hogy fejedelmi pompával elhalmozott méregdrága holmikban tettek – vettek őseink. Érdemes tehát eldönteni, hogy a vizsgált ruházat a mindennapi élet mely területén lehetett jellemző pl.:földműves, kézműves, állatok mellett serénykedő, háztartást vezető magasrangú vagy szegélny réteg szülöttének öltözékét szeretnénk közelebbről megismerni. A kiszabott feladatkörök magukkal vonzzák a tevékenység tökéletes elvégzésére alkalmas használati eszközöket és öltözékeket. Ezeknek egy részét a mai napig használjuk, ugynúgy mint őseink, bár ezt igen kevesen tudják. Ha mindent ezek alapján, vagyis gyakorlatból következtetve rekonsrtruálunk, sokkal pontosabb képet kapunk eleink viseleteiről.

Mivel e sorok irójához a hagyományőrző ijászat áll a legközelebb, igy ezen a tevékenységen keresztül fogjuk ismertetni tapasztalatainkat, és a gyakorlati vizsgálatok eredményeit. A kedves olvasó ezek alapján kaphat képet a „honfoglalás” kori vitézek harci illetve hétköznapi viseleteiről, beleértve a szomszédos népek harci kultúráját is. ….(folytatjuk) 

 

 

 

 

 

 

 

E rövidke írás első részéhez hasonlóan, a következő sorokat is pusztán gondolatébresztő szándékkal vetem papírra. A kedves olvasó így eldöntheti, hogy cáfolat nélkül elfogadja a jelenlegi kutatási eredményeken alapuló viselettörténeti képet őseinkről, vagy esetleg kissé hitetlenkedve, de mégis utána olvas ezen írásban közétett információknak, így saját maga győződhet meg eredetünk valós történetéről.

Örömmel tölt el minden hagyományőrzőt, hogy sok évtizedes harc után, a köztudottan magyarellenes és alapjaiban téves „finnugorista elmélet” végre megdőlni látszik. Ennek az eredménynek az okai között megannyi kutatással együtt a viseletek újrafogalmazása is szerepel. Ám ezen kívül sok egyéb, díszítőművészet által megfogalmazott utalás támasztja alá őshonos eredetünket. Az öltözködés ebből csak egy aprócska részlet, viszont egyáltalán nem elhanyagolandó dolog, mivel amióta az emberiség tudatosan alkotó munkát végez, azóta „feltehetőleg” ruhát is hord magán. Kezdjük tehát fejtegetésünket alulról fölfelé haladva, így építve fel emberünk mindennapi viseletét.

Mivel esetünkben lovas népről van szó, kihagyhatatlan cselekvésnek számít az állatok körüli sürgés – forgás, beleértve a lovaglást is. Férfiak, gyerekek, asszonyok egyaránt ismerték a nyeregben – ülés tudományát, ennek megfelelően tehát alsóruházatuknak is lehetővé kellett tennie a kényelmes, lóháton való ülést. Erre a célra száras alsót, egy nadrágszerű ruhadarabot hordtak, minek neve csak jóval később maradt ránk török gyökerű testvéreinktől, ez pedig a berche (lásd: berhe). Ha szükség volt rá ezt a gyapjú alsót húzták magukra, mivel nem minden esetben raktak nyerget a ló hátára. Nadrág gyanánt az „alsóneműre”nemegyszer csak két hosszú szárat vettek. Ezek anyaga igen változó, az alkalom határozta meg annak színét, díszítését, finomságát. A két szárat csak az idő multával később varrták össze,bár találtak már majd 4000 éves „működőképes” pártus nadrágot, Perzsia területén, amiről szinte csak a zipzár hiányzik. Közismert ruhadarabunk, az anyagban gazdag „gatya” ami szintén közkedvelt tartozéka volt őseink ruhatárának. A mindennapokban is rendkívül praktikus és kényelmes viseletnek bizonyult, ezt jómagam is bizton állítom. Eredete sehol máshol nem ismert, csak kizárólag minálunk. Itt a férfiak hűséges asszonyainak köszönhetően alakult ki, bár volt hozzá egy kevés köze a lovaglásnak is. A nők esetében a szoknyát helyettesítette, de nem zárta ki annak viselését. A bő szárat nőknél vagy bokaperccel fogták össze, (arany ékszer), vagy a puha szarvasbőr csizma szárába gyűrték. Férfiak és gyermekek esetében általában szabadon lengett. Szűkebb nadrágot, ami az esetek többségében bőrből készült, szinte kizárólag harc közben viseltek, természetesen csak a férfiak. A nők esetében a felsőtest elfedésére vékonyka vászon, de nemegyszer finomabb „import bizánci” kelméből készített újatlan, hosszú, ingszerű ruhadarab szolgált. Ismerve eleink díszítő szándékát, minden bizonnyal ezek a holmik szerényen ugyan, de a férfiember számára szívmelengető módon aprócska hímzésekkel voltak ellátva.

Az úgynevezett alsó ruházaton túljutva a következőkben a lábbelin keresztül a felsőruházat változatait fogjuk a kedves olvasóval boncolgatni.

 

 

 

Sokakban felmerül a kérdés miközben a történelemkönyvek oldalait tanulmányozzák, hogy „kalandozó” őseink több ezer kilométeres túráik alkalmával, vajon hogyan viselhették el az akkoriban minden bizonnyal vad természet viszontagságait, az éghajlati változásokat, anélkül, hogy ezek érdemben befolyásolták volna egy-egy „szomszédlátogatás” hatékonyságát? Minden bizonnyal a felszerelés praktikuma vonzza magával annak bizonyított eredményét, hogy lukas cipőben sem lehet hegyet mászni.

Ha már a lábbelinél járunk, talán kezdjük ennek a kiegészítőnek a boncolgatását. Vajon télen-nyáron a csizma volt a legalkalmasabb lábbeli eleink mindennapi életében? Nem valószínű, hogy a házkörüli munkák, az állatok, a kert, és a jelentősebb ünnepi alkalmak jellemző lábbelije ugyanaz a díszes, veretes, vastag „kunkori” orrú csizma lett volna. No ha az nem, akkor mi ékesíthette eleink lábát ezeken az alkalmakon? Természetesen a csizma is létezett, ám a közhiedelemmel ellentétben, közel sem olyan kunkori orral, mint ahogyan azt ma készítik, hanem valószínűleg a kerek orrú lábbeli formája ragadta meg elődeink divatra fogékony réteget. A felkunkorodó csizmaorr sem a járást, sem a lovaglást nem könnyíti meg, sőt inkább számít a lovas balesetek egyik kiváltó okának. Továbbá az a hiedelem sem felel meg a valóságnak, hogy az anyaföld tisztelete miatt emelkedik a csizma eleje az ég felé vagy, hogy esetleg azzal ösztökélik a lovat az elindulásra, arra ugyanis a csizma másik vége jobban alkalmas. A csizma, ami ránk maradt szintén perzsia területéről került elő, egy sóbányába rekedt, sebesült katona jóvoltából, úgy jó 4000 évvel ezelőttről. (Senki ne lepődjön meg, tényleg ilyen régi.) Vékony szarvasbőr csizmáról van szó, ami két oldalán hosszirányban varrott, kerek orrú és mivel sarka is van neki, minden bizonnyal lovas nép hagyatékáról van szó, erről árulkodnak a szárán található apró motívumok, amik kísértetesen hasonlítanak a hazánk területén fellelt veretek ornamentikáira. A csizmák sarkának kialakítása nem kényelmi szempontokat szolgál, hanem a kengyel használatát, illetve a sarkantyú meglétét igazolja, ami hogy- hogynem szintén a magyar hősök találékonyságát dicséri.

A csizma mellett egyéb bőr lábbeli is szerepelt az ősi ruhatárban, így a könnyű sarutól, a bocskoron és a mokaszin jellegű lábbelitől egészen a vékony női „cipellőig” számos alkalomtól függő viselet volt a jellemző. Mivel azokban az időkben sem lehetett

lépten - nyomon új olcsó keleti lábbelit szerezni, nem volt olyan ember, aki a legdrágább csizmájában ment volna a ház mögé a jószágot kiganajozni. Mindenre megvolt a legmegfelelőbb ruhadarab.

A hideg beálltával gyakorta erősítették kapcával a hideg elleni védelmet, ez volt ugyanis a legjobb megoldás, amit az ember zokni híján tehet.

A következő ruhadarab, ami szintén sokakban tévesen jelenik meg, ha „honfoglaló” őseinkre gondol az a felsőruházat és annak változatai, amit talán kaftánként jobban ismer a tisztelt olvasó.

Ezek az öltözékek is megérnek pár mondatot…

„…A magyarok szemrevaló, szépkülsejű emberek.

Ruhájuk brokátból készült.

Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve s gyönggyel

Berakottak…”

 Ibn Ruszta

(930 körül)

 

A népvándorlás korának nagy utazói ekképp és hasonlóan emlékeznek meg feljegyzéseikben a magyar ősökről, kiktől akkortájt rettegett egész Európa, mivel a nagy Hun uralkodó Attila leszármazottainak tartották őket. Ám a történetírók díszes társasága közül csak kevesek mondhatták el magukról, hogy a nagy Hun Birodalom leszármazottainak barátságát élvezik. A legtöbb szomszéd ugyanis rossz szájízzel emlékszik vissza az Attilának fizetett tengernyi adóra, amit nem minden esetben aranyban kellett törleszteniük. Számtalan lehetőség adatott meg a tisztes adófizető polgároknak tartozásaik rendezésére, és mivel eleink, mint tudjuk, nem vetették meg a tisztes textíliákat, csecsebecsét és minőségi portékákat, így örömmel fogadták el az ilyen jellegű „ajándékokat”.

Ezért nem fér a fejembe, hogy amikor a mai kornak megfelelő, úgynevezett történelmi filmek készülnek őseinkről, miért felejtik el a készítők elolvasni a korabeli feljegyzéseket, és mi okból ferdítik el a már meglévő, de mégsem teljesen helytálló történelmi tényeket. Joggal háborodik fel az az ember, akinek a saját múltját akarják jött – ment kóklerek oly módon tálalni, hogy: „kedves néző, te aki a múltadra vagy kíváncsi, fogadd el, hogy őseid nem voltak mások, mint torzonborz, szőrös – bőrös, primitív ősemberek, akik épphogy lemásztak a fáról, és asszonyaik valamint gyermekeik vérét kortyolgatták”. Ugye mondanom sem kell, hogy ez mind nem miránk, hanem azok kitalálóira volt inkább jellemző, mivel ilyen primitív csőcselék soha nem tudott volna a világon egyedülálló ötvösmíves remekeket készíteni, valószínűleg az európai körtúrák sem jöhettek volna létre, ha nem eléggé jól szervezett és ütőképes a magyar haderő.

Viseletükre visszatérve, megállapítható tehát, hogy rendkívül kifinomult szépérzékkel rendelkeztek, és kedvelték a míves, pompás dolgokat. Erről árulkodnak a sírokban megtalált övveretek, valamint más ötvösmíves tárgyak, amik a ruházatot díszítették. Számos forrás tesz említést arról, miszerint nem egyszer fordult elő elődeinknél, hogy a bizánci sarcot kelmékkel és jó minőségű textíliákkal kívánták kiegészíttetni. Ennek köszönhetően valóban igazi fényűző udvar alakult ki őseink háza táján, bár mégsem tulajdonítottak akkora jelentőséget ezen holmik értékének, mint egykori gazdáik. Férfiak és asszonyok egyaránt gazdag ruhatárral rendelkeztek, amiben minden alkalom megtalálta a neki megfelelő ruhadarabot. A közhiedelemmel ellentétben nem a fürdőköpeny jellegű „ kaftán” volt az elterjedt viselet. Ez ugyanis lóháton teljesen használhatatlan és kissé röhejesen fest, pláne ha olcsó sötétítőfüggöny – anyagból restaurálják. A ruha záródására is oda kell figyelni. Nem különböztették meg a férfi – női gombolást, az ugyanis évszázadokkal később alakul ki. A záródás iránya a használattól, valamint  a földrajzi helytől függ.

A felsőruházat több rétegre és ruhadarabra bontható, amit mint ma, úgy akkortájt is az évszakok és az öltözködési szokások is befolyásoltak. Az ingeken és a nadrágokon kívül megtalálható volt a rövid és hosszú mellény, valamint ezeknek téli változatai, amiket a mai napig hordanak, hála az erdélyi szűcsmesterek keze munkájának. Ruháikat aprólékosan díszítik, nem kímélve időt és fáradtságot. A felsőruha négy oldalt felvágott, így roppant módon elősegíti a lovaglást és a lóra való fölülést.

A ruházatot övvel fogták össze, aminek viselése széles körben elterjedt volt. Az öveknek is több változatát ismerték, és ezeket is alkalomtól függően viselték, de ezekről bővebben a következőkben ejtünk szót.

 

 

Egy adott korra jellemző viseletrendszert a vizsgálni kívánt nép kultúráján, tevékenységi körein keresztül, és a társadalmi rendszere alapján lehet a legpontosabban rekonstruálni. Nem teszünk másképp ez esetben sem, és mivel a saját házunk táján kell rendet raknunk, talán pár dolgot nem árt az elején tisztázni. Azt hihetné az olvasó: hogy mivel őseinkről van szó, mi sem egyszerűbb az ősi magyar viselet történetének rendbetételénél. A helyzet azonban ennél sokkal rosszabb.

A magyarság nemzeti öntudatának szándékosan történő pusztítása nem a mai kor érdeme, ugyanis ez már hosszú évszázadok óta szakadatlan lendülettel zajlik. Hála a sorozatos reformoknak, a magyar ember a hitén és az öltözködési szokásain kívül lassan az anyanyelvét is el fogja veszíteni. (Bár néhány szó kivételével már ez is részben megtörtént.)

Mivel eleink kultúrája bizonyítottan „ lovas-nomád” hagyományokra épül, így ezen az úton boncolgatjuk az ősi ruhatár tartalmát. Az alapokat már felpakoltuk emberünkre, így kezdjük az öv tájékán. Sokak számára ismeretes az ősi „veretes öv” ami László Gyula régészprofesszor rekonstrukcióin jelent meg először. Ezt az övtípust a sírokban talált övveretek segítségével állították helyre, azok elrendezése alapján következtetve az öv formájára és csatolódási technológiájára. Ilyen öveket találunk keleten élő mongol rokonainknál is, akik mind a mai napig használják azokat. (Igaz, hogy csak ünnepeken és télen az öv hossza miatt.) Viselése méltóságteljes külsőt kölcsönöz, éppen ezért valószínűleg csak különleges alkalmakon viselték, mivel a hadifelszerelés súlya egy erős, széles övet igényel akár csak a mongol rokonságnál.

A széles öv előnyei a harc közben mutatkoznak meg, amikor nem ritka, hogy közel 20-25 kilónyi súlyt kell ráaggatni. A vesszőtartó tegezen azaz a „puzdrán” kívül az övön található még a készenléti íjtegez amibe felajzott állapotban kerül a fegyver, a lovassági szablya a hozzávaló tőrrel, valamint egy kisebb szütyő a tűzgyújtó felszereléssel, mivel nem egy-két órás ütközetekről volt szó akkortájt. A ló oldalán kapott helyet a tárolótegez, amiben nem ritka a 100 db feletti vesszőszám.

A katonaemberek bőrből készült vértet viselek, aminek volt lovas és gyalogos változata is, bár ezek közül a lovas volt túlsúlyban. Ezeknek a vérteknek a vastagsága kellő védelmet biztosított az ellenséges nyílvesszők ellen, de sok más feltétel is hozzájárult az eredményességhez. A gyors lovak lehetővé tették a csapatok dinamikus irányváltoztatását, így az ellenséges íjászoknak feladták a leckét a célba lövés tekintetében. A kemény bőr sisakon és vérten még egy pontos találat esetében sem mindig hatolt át a nyílvessző. Sőt szerencséje volt annak az ellenséges katonának, akinek volt ideje egyáltalán lőni. Mivel őseink nem várták meg, hogy közelről lelőjék őket, már messziről pusztító nyílzáport zúdítottak rosszakaróik fejére.

Csak is ilyen felszereltségi szinttel rendelkező kisebb lovas egységekből álló, ugyanakkor hatalmas létszámban összekovácsolt ütőképes haderő teremthetett civilizált, jól működő társadalmat Attila idején Európa szívében. Nem csoda tehát, hogy rettegtek a szomszédok ha a hun király tekintete feléjük tévedt, ugyanis ha valamilyen civilizált nagyhatalom fejlettebb szinten áll, mint más társadalmak, attól bizony félnek és mindent megtesznek, hogy elpusztítsák azt. Lásd Egyiptom vagy az Inka Birodalom példáját. Attila halála után ez részben meg is történt, és mára már csak rajtunk áll, hogy hagyjuk e magunkat kitörölni Európa emlékezetéből.